„Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak. Most Fekete Ren Katák, Fehér Lászlók, Márton Szép Ilonák sorsa az enyém. Hét éjszaka már itt ülök álmatlan a dunai ködben. Lehóhérolt kezek úsznak rám, kósai rózsáktól fájdul a fejem. S kölykeim szép kis hurkáit dögmadarak húzzák ágról ágra. Mert hét éjszaka már olvasom a Balladák Könyvét. Mert ma is élő balladákat olvasok a nagyon megapadt Dunánál. Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszőt ad: Verjétek meg a temetőt! Támasszátok föl anyátok, árvák! Csapjátok meg azokat is, akik meghúzták a halálharangot a balladára. […]” Ezeket a sorokat Nagy László írta, az 1979-ben megjelent „Adok nektek aranyvesszőt” című kötetében. És valóban: Kallós Zoltán egymaga több balladát jegyzett le, mint addig a népzenegyűjtők összesen. Az addigra már ismert Székelyföld mellett ismertté tette a Mezőséget és a Gyimes-völgyét is. Nem csak a szájról szájra hagyományozódó kincseket tartotta fontosnak, hanem azokat a tárgyakat is, amelyek szintén abból a szellemi közegből származtak, kerültek ki. Ennek eredménye egy szinte felbecsülhetetlen gyűjtemény, egy több embernek is elegendő életmű.
Kallós Zoltán népzenekutató, de nem csak a balladákat, énekeket, meséket gyűjtötte, hanem szőtteseket, varrottasokat, kerámiákat és a mindennapok használati tárgyait is. Mindezek mellett segítette a szórványban élő nehéz sorsú diákok iskoláztatását. Válaszúton felépített egy kollégiumot, ahol a környék apró falvaiban élő kisdiákok tanulhatnak magyar nyelven. Könyveket és hangfelvételeket adott ki, lehetővé téve a gyűjtött anyag széles körű megismerését. „Egy gyűjtés soha nem lehet öncélú”, hallhattuk tőle gyakran. Kallós Zoltán munkásságát mindenhol ismerik, elismerik. Megkapott szinte minden magyar állami kitüntetést, a Kossuth-díjtól a Corvin-láncon át a Nemzet Művésze elismerő címig.